Új ország, új kalandok

dsc03757Egyik nap, a szokásos hétköznapi dolgaimat végeztem, amikor pillantásom ráesett egy naptárra.  Április 24. csütörtököt mutatott aznapra. Ez hogyan lehet, néztem szét tanácsot kérve láthatatlan, mindent tudó lényektől, de hiába. Mivel válasz nem érkezett, tovább tűnődtem, hogyan történhet az, hogy ilyen gyorsan repül az idő. Vagy ez csak velem lenne így? Lassan két hónapja itt vagyok?

Bármennyire is furcsa a dolog, így van, az idő ketyeg, de rendesen…

Mivel D. és én is a hátizsákos utazás megszállottjai vagyunk, ezért nem volt nehéz megállapodnunk abban, hogy ha utazunk valamerre, akkor csakis sátorban alszunk, hogy annyi időt tölthessünk a szabadban, amennyit csak tudunk.

Az első napokban gyorsan feltérképeztük, milyen felszereléseink vannak a nomád életmódhoz és kissé aggodalmasan állapítottuk meg, hogy az autón kívül nagyjából semmi nincs meg a listáról, amit összeírtunk. Szerencsére nincsenek nagy igényeink, ezért már az első hétvégére beszereztük az alap kellékeket, amivel neki tudtunk vágni a természetnek: sátor, matrac, pumpa…irány a Great Ocean Road és a tenger!

Read the rest of this entry »

A kezdetek…

dsc02777

Na, akkor vegyük sorra:

1. Ausztrália a világ 6. legnagyobb országa, habár óriási területén (7,7 millió km2) csupán 23 millióan laknak, annak is a 80%-a tengerpart közelében. El lehet képzelni, mekkora területek vannak néptelenül az ország belseje felé. Előfordul, hogy nem is úgy adják meg a népsűrűséget, hogy fő/km2 hanem km2/fő…

2. Egyáltalán nincsen gatyarohasztó meleg az év 12 hónapjában, mint ahogyan azt sokan gondolják. Köztük persze én is, aki 90%-ban nyári cuccokat hoztam otthonról így az ősz kezdetén…

Az „örök nyár” tévhitre az is rácáfol, hogy remekül lehet snowboard-ozni amikor a hegyekben leesik a hó. Igen, a hó és nem is kevés…

3. Ausztrália messze van. Nagyon messze. Legalábbis Európától. Ha belegondolok, hogy 26 órámba került idejutni, az nem is tűnik olyan soknak, de amikor egy Dubai-Melbourne járaton 15 és fél órát kell végig ülnöm (ráadásul egy beteg gyerek és a forgalmi dugó miatt két órát úgy, hogy még fel sem szálltunk…), akkor tizenötször is átgondolom, hogy jól tettem e, hogy a leghamarabban lerepülhető útvonalat választottam és nem inkább a többszöri átszállást, ami igaz, hogy 35 óra lett volna, de legalább hosszú pihenőket tudtam volna beiktatni az útba.

No de ez is a múlté már és az idő megszépíti az emlékeket is: mert milyen szép is volt, ahogyan a lemenő nap sugarai megcsillantak annak az óriási, A380-as gépnek a szárnyain, ahogyan méltóságteljesen húztunk el az Indiai óceán felszínét beborító habos felhők felett, és milyen finom ételeket és borokat szolgáltak fel az Emirates kedves légikísérői, miközben a fedélzeti számítógép tárhelyéről válogattam a több, mint kétszáz jobbnál-jobb film közül, csakhogy valahogyan elüssem azt a fránya 15 órát…

Read the rest of this entry »

Az élet úgy jó, ahogy van

dsc02513-2Az életben az a legjobb, hogy a váratlan fordulatoknak és találkozásoknak köszönhetően előfordulhat, hogy az ember hétköznapjai gyökeresen felfordulnak (na már, ha mer úszni az árral) és éppen ez a lényeg!
Persze itt a saját életemről tudok csak beszélni, egyes szám első személyben.

A legjobban éppen ezeket a gyökeres változásokat élvezem. Amikor előröl kell kezdeni a dolgokat, új lappal indítani és helyt állni egy új környezetben, új emberek között.


Indonéziától búcsút mondva nem kellett sokat várni egy ilyen változásra.

Az ázsiai kiruccanás után körülbelül két hónappal az egyik pillanatban arra ocsúdok fel, hogy a Balin megismert fiúval az oldalamon éppen egy Londonból Budapest felé tartó gépen ülök az ablak mellett, kifelé bámulva a felhőkre.

Rá pár hónappal később pedig arra, hogy alulról szagolom az ibolyát (már ha az az ibolya éppen Magyarországon nő), és a Föld alsó féltekéjén egy melbourni ház alsó szintjén (aminek a tulajdonosa éppenséggel a rejtélyes idegen), egy kanapén eldőlve felidézem az elmúlt pár hónap eseménydús napjait.

Hogy mikor és hogyan hoztam azt a döntést, hogy otthagyom Európát, nem emlékszem, de annyit tudok, hogy ha az ember a szívét követi, túl sokat nem csalódhat. Ha pedig igen, akkor nyugtathatja magát azzal, hogy legalább megpróbálta.

A lényeg az, hogy rövidre fogott gondolkodás után otthagytam biztos, kenyérkereső állásomat Angliában, és megszámolható (hüpp…) anyagiakkal a zsebemben Ausztráliába költöztem.

Mert miért is ne? Lássuk, mi sül ki belőle.


Gili szigetek és a vég(zet)…

dsc06813A vulkán túra után néhány napba beletelt, amíg újra úgy tudtam járni megint, mint egy normális ember és nem csuklottam össze véletlenszerűen egy-egy izomfájdalomtól a lábamban. A sziget, ahova kerültem egyébként tökéletes helynek bizonyult az efféle fájdalmak kipihenésére.
Gili Trawangan apró területén betonútnak és motoros járműnek még csak a hírét sem ismerik, másfél óra alatt körbe lehet sétálni, de ha valamiért ez is nagy feladatnak bizonyulna, akkor ott a lovas szekér.
Találtam egy remek szállást, háborítatlan kilátással a teraszról, jó fej személyzettel, úgyhogy úgy döntöttem itt letáborozok néhány napra.

Miközben vártam, hogy átvehessem a szobámat, Sonia, a szakácsnő dsc06835beavatott az indonéz konyha rejtelmeibe, elleshettem, hogyan készül a híres Sambal-lal ízesített hal. Megjegyzem pofon egyszerű az egész és kb húsz perc alatt elkészíthető. És ez még hosszúnak is számít az átlag indonéz ételekhez képest (Nasi Goreng, Mie Goreng – sült rizs, sült tészta), amik tíz perc alatt összeüthetőek egy alacsony „konyhaképességgel” megáldott egyén számára is.

Read the rest of this entry »

Rinjani vulkán túra, Lombok

dsc06394A gyors döntések sorozatának köszönhetően néhány nap múlva már egy autóban találtam magam útban a Gunung Rinjani vulkán felé. Az út melletti fák mögül egyre többször bukkant elő a majd négyezer méter magas kráter képe. Akkor döbbentem rá, hogy mire is vállalkoztam. Nem a magasság riasztott el, hanem a rendelkezésemre álló, megfelelő felszerelések hiánya. Olyan alapvető dolgok hiányoztak, mint például zokni, meleg pulóver, esőkabát, na és a túrabakancs. Mivel az elmúlt három hónapban a napi átlag hőmérséklet 28 fok fölött volt, ezért gondolkodás nélkül szabadultam meg a feleslegessé váló terheimtől: meleg, deszkás pulcsim már Írország zord időjárásával küzd, a zoknikat még Borneón kidobtam, jó kis vizitúrás (tesómtól nyúlt) esőkabátomat Medan egyik hoteljében hagytam, hogy csökkentsem a repülőre felvihető terheimet, profi Salomon bakancsomat pedig el sem hoztam otthonról. Akkor még nem gondoltam, hogy jó hasznát vehetném ezeknek a későbbiekben.

Read the rest of this entry »

Lombok

dsc06009Lombok a Balitól keletre fekvő első nagyobb sziget, ami Indonézia Nusa Tengarra tartományának legnyugatibb szigete is egyben (remélem, így már mindenki el tudja helyezni a térképen J).
A szörf édes ízére rákapva a déli partokat céloztam meg, ahol tovább hódolhattam legújabb függőségemnek. A több órás utazástól fáradtan megérkezve semmi kedvem nem volt végigjárni a szállásokat, hogy megtaláljam a pénztárcámhoz leginkább illőt. Szerencsére ezzel nem voltam egyedül: az úton megismert kanadai lány, Jessica is pont így gondolkodott, ezért betársulunk egymáshoz, hogy felesben fizethessünk. 

Read the rest of this entry »

Bali és a valóra vált álmom… a szörf

 

dsc04904„Turista osztály megfelel?  Az első osztály elfogyott…” kérdi unottan a komp jegy díler és választ sem várva, nyomja is a kezembe a jegyemet. Az sem érdekelt volna, ha a mentőcsónakban kell végigutaznom, sőt az sem zavart, hogy az elkövetkezendő 16 órában kalóz felségterületeken fogunk áthajózni, inkább jöjjön egy Jack Sparrow, mint a repülés. Második nekifutásra, sikerült is elérnem egy Sulawesire tartó hajót, előző este ugyanis ott álltam a kikötőben, mert azt az infót kaptam, hogy nyolckor indul egy. A kikötőben a hajónak csak a hűlt helyét láttam, viszont a dokk tele volt kétes kinézetű, félmeztelen kikötői munkásokkal, akik komoly kártyacsatát vívtak egymással a félhomályban. Jelenlétem talán jobban meglepte őket, mint engem a hajó hiánya, néztek nagyokat, hogy ez a csaj meg mit keres itt éjnek évadján, hátizsákkal a hátán…. Nem egyszerű kideríteni itt a pontos menetrendet, ha mindenki mást mond és mindenki meg van győződve a maga igazáról.
A lényeg, hogy ezúttal tényleg indult egy, időben ki is értem a kikötőbe és türelmetlenül vártam, hogy felszállhassak és ledőljek végre a turista osztály egyik kényelmet adó fekhelyére. Amíg várakoztam, egy manadói nő (úgy látszik ezek a manadóiak nagyon barátságosak mindenhol) kiszúrt magának és beszédbe elegyedett velem. Pontosabban ő beszélt, miközben én próbáltam kiszótárazni egy-egy elkapott szót. Látván az indonéz szótáramat, meg volt győződve arról, hogy legalább alapfokon beszélem a nyelvet ezért onnantól fogva artikulálva, és nagyon lassan mondta a mondanivalóját, hogy megértsem. Való igaz, így tényleg sikerül elbeszélgetnünk szinte bármiről és a várakozás két órájában a villám gyorsaságával felfejlődött az indonéz nyelvtudásom. Annyira összehaverkodtunk, hogy megbeszéltük, együtt utazunk a hajón, ha találunk egymás mellett helyet.

Read the rest of this entry »

Derawan Szigetek, Kalimantan, Indonézia

dsc03999„Na, ezzel a sörrel el is fogyott az utolsó maláj ringittem is!” Büszkélkedek Timke barátnőmnek szkájpon keresztül, hogy milyen frankón kiszámoltam mindent, nehogy a nyakamon maradjon valamennyi felhasználhatatlan, átválthatatlan pénz. Lehörpintettem az utolsó hűsítő kortyot, aztán szedelőzködtem, hogy nekivágjak a kétnapos non-stop utamnak Kalimantan felé. Az éjszakai buszról leszállva elindultam a hajóállomásra és akkor állt belém az ütő: igaz, hogy a hajó Indonéziába megy, de a jegyet még maláj pénzzel kell fizetni, amiből egy fillérem nem volt már. Remek. Hajnal öt óra, ott állok pénz nélkül egy idegen városban, a hajó nemsokára indul, megint jó szituba kevertem magam. Még a buszon rábíztak egy indonéz bácsikára, hogy majd ő segít nekem megtalálni a hajóállomást és jegyet venni, de nem volt pofám tőle kölcsönkérni, hogy majd megadom neki rúpiában. Nem volt mit tenni, a reggeli sötétségben elindultam éjjel-nappal nyitva tartó pénz automatát keresni és nagyon reménykedtem, hogy találok is egyet. Igencsak sötét és korán volt még, a bankok többsége is zárva, de szerencsémre megpillantottam egyet, ahol égett a villany és egy alvó biztonsági őr húzta bent édesen a lóbőrt. Kinyitom az ajtót, ráköszönök az igazak álmát alvó őrre, akit ez cseppet sem zavart meg, inkább nyugodtan dőlt a jobb oldalára. Jó, ha alszik, akkor nem ébresztem fel, hadd aludjon, el tudom én intézni nélküle is a dolgom, csináltam már ilyet előtte is. Beteszem a kártyát az ATM-be, bepötyögöm a kódomat, na erre a „zajra” az őr hirtelen megébred, ijedtében véletlenül belerúg a falba, amitől beindulnak a biztonsági szirénák. „Jó reggelt!” - köszönök rá illedelmesen „Jaj, elnézést, nem akartam így megijeszteni!” Ő erre kínosan elmosolyodik és megnyugszik, hogy nem egy bankrablóval van dolga. Igen ám, de az automata annyira besokkolt ettől a jelenettől, hogy hibát ír ki a kártyámra. Próbálom a másikat, az sem működik. „Mi a gond” - kérdem, „Nem működnek? „Dehogynem, működnek, de a pin kódnak hatjegyűnek kell lenni” - próbált valami hasraütés szerű diagnózist felállítani az őr. „Nem lehet, hogy a riasztót kellene kikapcsolni először? Talán ezért nem ad ki pénzt a gép…” - állok elő finoman tapogatózó javaslatommal. “Azzal semmi gond, a pin kódommal lesz a probléma” – szajkózza tovább. Erről ennyit, reggel fél hatkor ehhez van a legkevesebb kedvem, hogy meggyőzzek valakit, hogy a kódom tuti négyjegyű, hiába ütnék még be kettőt mellé, azzal sem működne, viszont a riasztó berendezés valószínűleg össze van kötve a gépekkel, ezért nem ad ki pénzt.
Nem volt más választásom, mint várni pár órát, amíg a többi bank is kinyit, addig is leültem a járdára és hallgattam a második emeleti lakásokból kukorékoló kakasokat.

Read the rest of this entry »

Borneó, Malájzia

dsc03364_2Egy röpke pillanatra útba ejtettem Kuala Lumpurt, éppen csak annyi ideig, amíg elkészült a 60 napos indonéz vízumom. Ennyi idő bőven elég is volt a városra, ami nem más, mint egy óriási, légkondicionált bevásárlóközpont. Na jó, van még bank és hotel is dögivel. Nagyjából az egyedüli látványosságként megnéztem a Petronas tornyokat, aztán malmozva vártam a másnapot, hogy indulhassak tovább Borneóra. Az egész ittlétem alatt a legnagyobb élményt az esti vihar nyújtotta. Én még olyan hátborzongató mennydörgést soha nem hallottam. Villámlott egy óriásit és azonnal jött is a dörgés, de nem csak amolyan nyári zápor-féle, hanem az a masszív, fülrepesztő, tüdőt döngető fajta. Félelmetes volt, be kellett fogni néha a fülem, mert úgy éreztem, megsüketülök. Az eső meg olyan masszívan esett mindemellé, hogy nem lehetett érteni egy szavát sem a közvetlenül mellettem álló embernek.

Read the rest of this entry »